Valójában a cím félrevezető, mert annyira nem fáj, mint amennyire fájhatna, vagy fájt már ezelőtt... Valahogy egy ürességgel teli várakozás van csak, de mégsem igazi várakozás, minden csak csüng a levegőben, leginkább én, és a jövőm, és a következő pillanat is, szinte, de a nap az biztosan...
Olyan rossz ez így. Itt mondom el, mert más már nem hallgat meg, még Rita sem, pedig az utóbbi időben (egy hét) tényleg nem beszéltem róla szinte egyáltalán, hogy könnyebb legyen elfelejtenem őt. Mert elhatároztam. Igen, elhatároztam, hogy kitörlöm az életemből, hogy többet nem találkozom vele, nem beszélek vele, elkerülöm minden lehetséges módon és fórumon (még facebookon is használtam - életemben először - e célból az unfriend gombot), szóval úgy döntöttem, hogy végre felfogom, hogy vége. 3 év után épp ideje már...
...de ma, amikor láttam azt a fényképet, egyszerűen nem tudtam magamban tartani, hogy mennyire jól néz ki (irtóra hasonlít valakire, aki nem emlékszem, hogy ki, de biztos nem ő), és mennyire hihetetlen, hogy ez a srác (több mint egy évig) a barátom volt!!!, és mennyire szar, hogy elcsesztem, és (bár nem emiatt, de) vége... és Rita meg csak elereszt egy nagyon halvány mosolyt, de tulajdonképpen semmi megértés, semmi reakció - miért is vártam volna bármi mást??? ha róla beszélek - hiába nem teszem gyakran -, senkit sem érdekel, valahogy mintha mindenki menekülne a témától, pedig mások is beszélgetnek pasiügyekről velem vagy másokkal, és mindenki olyan jól megért mindenkit, csak az én érzéseimet tartják felesleges őrületnek, és irtó nagy baromságnak...
és mi is az, amit igazán nehéz feldolgozni??? nem csak az, hogy már nem szeret. a neheze az az ellentét - kibékíthetetlen ellentét! -, ami a között feszül, hogy kinek tartom őt valaha, és kinek látom most. és tudom, hogy nagyon egyszerűen látom és ítélem meg talán az embereket, és valakit, aki ennyire fontos, talán nem lehet büntetlenül az én leegyszerűsítő szemüvegemen keresztül nézni, de mégis... hogyan dolgozhatnám fel??? elkülönítem az akkori őt, vagyis azt, akinek láttam (akármilyen mértékben volt is tényleg az) attól, milyennek most tartom (ez utóbbit lehetőleg nem definiálva, nem próbálva meg körvonalazni, meghatározni, csak elzárkózni tőle amilyen messze csak lehet, hogy ne haljon meg legalább az emléke annak a srácnak, akit egykor mindennél jobban - és azt hiszem tényleg mindennél jobban - tudtam szeretni.)
és rossz, hogy ezt nem tudom átadni jól. egyedül kell hordoznom az ő "megsemmisülését". és ahogy írok nyafogós férfihangon hallom a fejemben a megfogalmazottakat. egy rakásszerencsétlenség vagyok. :( (vagy legalább is valami olyasmi...)
miért nem létezik többé???? legalább, mint régen, annyira... :(:(:(
